a várvölgyi íjkészítő mesternél

 Korán keltünk, kanyargós és sokáig tart az út Pápa és Várvölgy között. T-ék már ott voltak, az autójuk vezetett nyomra, különben nem találtam volna oda Szimeiszter István íjász és íjkészítő mester házához.

T a maga készítette vadászreflex íja helyett szeretne egy "neves", de legalábbis profi küllemű íjat, mi meg csak kíváncsiságból tartottuk velük, no meg a környéken még jó néhány megtalálásra váró geoláda van.

Persze vittem az íjamat, és nem is bántam meg: a mester rendkívül önzetlenül rögtönzött íjász-órát adott nekünk. Éles szeme rögtön észrevette, hogy kezdők vagyunk, így hosszasan magyarázta a technika alapjait.

sebesség-mérő

Még a sebesség-mérő műszerét is bevetette, hogy lássuk, nem az íj fontereje a leglényegesebb paraméter, egy gyengébb íjjal is lehet ugyanakkora sebességre gyorsítani a vesszőt. Csak érdekesség: az én 33 fontos Pusztai Szelem például kb. 150 f/s (láb/másodperc) sebességgel lövi ki a gyakorláshoz használt 35 grammos vesszőket. Sokat tanultam ezalatt a pár óra alatt, legfőképpen azt, hogy még rengeteget kell gyakorolnom.

A hosszas ismerkedés eredményes volt, T meg is rendelte személyre szabott tradícionális reflex-íját. Egész meglepő, hogy a mester milyen gyorsan térítette el eredeti szándékától, a középlövő vadászreflextől, amilyet eddig használt, és beszélte rá a kifutó nélküli hagyományos íjtípusra, amivel pedig elvileg nehezebb a célzás. Annyi előnye biztos lesz belőle, hogy a 3D vadászversenyeken pár méterrel kisebb távolságról lőhet majd, mint a korábbi íjával.

Miután elköszöntünk, útban T-ék felé közösen levadásztunk néhány környékbeli ládát, például a zalaszántói Béke-Sztúpát, vagy a lesenceistvándi Mária-kápolnát. Ebédnek késő, vacsorának korai töltött-káposztázás után kicsit még beszélgettünk T-ékkel és barátaikkal, majd késő este értünk vissza Pápára.

A többi kép.

budapest bár séta

A rendes csütörtök esti baráti találkozóra Gy érdekesnek ígérkező programot ajánlott. Hogy hol talált rá a setavan.hu-ra és ott az épp aktuális Budapest Bár sétára, nem kérdeztem, ő meg nem mondta, de nem is érdekes. A lényeg, hogy egy kis változatosságot vitt a plázában kajálós, beszélgetős csütörtök estéink sorába. Az egész annyi csak, hogy egy letölthető útleírás végigvezet a belváros néhány szép utcáján, bemutatva néhány a promócióban részt vevő különleges vendéglátóhelyet, amelynek története, hangulata van

villámgyors ablakrendezés több monitoron

Amióta széles, 16:10 képarányú monitoron dolgozom, nagyon gyakran teszek két ablakot egymás mellé úgy, hogy ketten együtt használják ki a teljes felületet. A Windows beépített ablak-elrendező funkcióját szinte soha nem használom, annál figyelni kellene arra, hogy az "egymás melletti ablakok" menüre kattintáskor melyik az aktív ablak, mert azt teszi bal oldalra, és a másikat a jobb oldalra. Meg aztán kényelmetlen is az egérhez nyúlni, amikor amúgy a billentyűket nyomkodom éppen.

Nemrég találtam egy ingyenes kis programot, ami megoldja az ablakrendezgetés problémáját, és több monitorral is tökéletesen működik.

Ez a WinSplit Revolution, amelyet innen tölthetsz le. Telepítés után beül az óra mellé, és meg is feledkezhetsz róla, elég, ha a gyorsbillentyűket megjegyzed, ami nem lesz nehéz: Ctrl+Alt+számnyilak. Az aktív ablakot egy Ctrl+Alt+NumPad6 (ami a jobbra nyíl a numerikus billentyűzeten, tehát könnyű megjegyezni) a képernyő jobb felére méretezi, még egyszer ugyanezt megnyomva pedig a képernyő egyharmadára. Ugyanígy föl-le, sőt a négy sarok felé is működik a megfelelő irányú nyíllal.

Persze nem csak egy ablakot lehet egyszerre elhelyezni: a Ctrl+Alt+M mozaikszerűen egymás mellé teszi az összes nem minimalizált ablakot.

A legérdekesebb a Ctrl+Alt+F kombináció, amivel a két utoljára használt ablakot úgy helyezi egymás mellé, hogy egy osztóvonalat tesz közé, amivel be lehet állítani, hogy a két ablak milyen arányban osztozzon a képernyőn.

És végül, két monitor esetén a Ctrl+Alt+nyilak (nem a  számnyilak, most a sima kurzorbillentyűk kellenek) dobálják egyik monitorról a másikra az aktív ablakot. Még egy csomó funkciója van, de nekem ennyi elég volt, a többit nézd meg a weblapján, vagy próbáld ki.

Kiegészítés: Többen jelezték, hogy a telepítés után az & és a [ jelet nem tudják beírni, furcsa dolgok történnek. Ez amiatt van, hogy a magyar billentyűzeten az & az AltGr+C, a [ jel pedig az AltGr+F, ami megegyezik a Ctrl+Alt+C-vel, és ez foglalt gyorsbillentyű a WinSplitben. A megoldás, hogy ezt a két gyorsbillentyűt át kell állítani valami más betűre a Hotkey Settings ablakon.

rácalmási kessertalálkozó

A rácalmási Duna Ökoturisztikai központot már korábban is szerettük volna megnézni, így kapóra jött, hogy a Geobolt.hu ott rendezte meg második játékos túráját. A geocaching.hu és a gpsgames.hu rendezvényein már többször is voltunk, mindig nagyon jól éreztük magunkat, így -- mivel a résztvevők ugyanebből a körből kerültek ki -- arra számítottunk, hogy itt is jó társaság lesz. Bevallom, soha nem a győzelem miatt vettünk részt a versenyeken, nem is volna értelme végigloholni a távot, ha nézelődve, fényképezgetve is sétálhatunk, itt meg egyenesen csak játék volt, a verseny teljesen ki is maradt.

Azon nem csodálkoztam, hogy a geoláda listáról senki nem jelentkezett, hogy csatlakozna hozzánk, ehhez túlságosan későn küldtem el a meghívókat. A BBBBNET csapattal jó ideje szervezünk közös ládázást és egyéb programokat, szerencsére most sem kellett sokáig győzködni őket.

 

Délelőtt 10 órakor parkoltunk le a Rácalmás melletti Nagy-sziget hídjánál. A szigeten a tanösvény egyik fedett pihenőhelyén volt a bázis (egyben a büfé is), itt kaptuk meg a 15 pont koordinátáját, amiből szabadon választott 10-et kellett megkeresni, és felírni a jelszavakat.

A tanösvény nagyon könnyen járható, kellemes sétának ígérkezett, csakhogy -- a gps-ben lévő tuhu térkép és a nyomtatott műholdas kép jelzései dacára -- a 13-as és a 12-es pont között letértünk az útról, és átvágtunk az ártéri erdőn. Ezt a következő közel egy órában többször is volt alkalmunk megbánni (figyelem: néhány száz méterről van szó), miközben az áthatolhatatlan aljnövényzettel küzdve kerülgettük az elképesztően változatos hulladékokat. Szinte mindenből volt mintadarab, amit a Duna vízgyűjtő területén valaha valaki szükségtelennek ítélt, és képes a víz felszínén lebegni. A számomra legmegrázóbb szemét egy nagyobbacska szürke műanyag tartály volt, amelyen élelmiszer-ipari adalékanyagra utaló angol felirat mellett néhány kínai írásjelet láttam.

A bozótharcban nem csak gyerekeink követtek minket. Néhány játékostárs is biztosra vette, hogy tudjuk, mit csinálunk, és csatlakozott hozzánk. Nagy szerencse, hogy amikor nemsokára rájöttek, hogy nincs arra semmiféle rövidebb út, nem gondolták, hogy szándékosan vezettük őket félre. Látták, hogy eltévedtünk, hiába mondtuk, hogy "csak a Dunát akartuk megnézni", láthatóan nem hitték el, és segítettek kitalálni a dzsungelből.

Nem is akartuk többé elhagyni a járható ösvényt, mégis nemsokára újra egy süppedős-sáros nyiladékban találtuk magunkat, egyre messzebb távolodva a térképen jelzett útvonaltól.

Érdekes, hogy így október vége felé is sok volt a szúnyog. Amikor legutóbb, sok-sok évvel ezelőtt itt jártam a szigeten a barátaimmal, alig száz métert tettünk meg, aztán futva menekültünk a hídon át. Nyár volt, és annyi szúnyog, hogy minden hevesebb mozdulatra sörétként záporoztak a bőrünkre.

A jó társaságban repült az idő, szinte észre sem vettem, hogy összesen 11 km-t gyalogoltunk. Barnabás (7) eleinte unatkozott, nehezen bírta, a végére pedig alaposan elfáradt, de azért végigcsinálta. Boróka (4) a vége felé kb. 1 km-t ült a nyakamban, de ő is jött szépen árkon-bokron át.

A bázisra visszaérve forró tea és pogácsa várt minket, meg zsíroskenyér lilahagymával. Mivel útközben is sütizgettünk rendesen (mindenki hozott valami jót), pont elég is volt ennyi. Szokatlan volt, hogy az ajándék-sorsoláson nem nyertünk semmit, még jó, hogy BBBBNET-ék igen.

"Ha már itt vagyunk" felkiáltással általában meg szoktuk keresni a környékbeli ládákat is. Most is így volt, azzal a különbséggel, hogy a most a társaság egy része együtt maradt, és így, csapatostul kerestük meg a GCROKO és a GCKUKE ládákat.

Már majdnem sötétedett, amikor elbúcsúztunk és hazaindultunk.

A többi kép a picasaban.

második Börzsöny-túra

Az alapelveken nem változtattunk. Péntek-szombat (egyformán szakítva ki magunkat a munkából és a családból), napi 20 km körüli táv gyalog. A tavaszihoz hasonló különleges időjárásban csak reménykedtünk, de végül tökéletes kirándulóidőnk volt: hűvös, esőmentes, napsütéses.

Egyszer végigsétálni a Börzsönyt nem jelenti az, hogy másodszorra ne találnánk felfedeznivalót. Legutóbb csak messziről láttuk a Csóványost (938m), a Börzsöny legmagasabb pontját, mostani útvonalunknak fő állomása volt. Mivel műszeres mérések támasztották alá az amúgy is gyanítható tényt, miszerint a sebességünk alapján nem a "túrázás", sokkal inkább a "császkálás" kifejezés illene ránk, az elején rövidítettem egy picit, és az indulást is egy órával előbbre terveztem, hogy a korai sötétedés ne az erdőben érjen bennünket.

Négyen indultunk a 07:07-es zónázóval a Nyugatiból Vácra, majd onnan egy diákokkal zsúfolt BZ motorvonattal döcögtünk Szokolyáig.

Nyolckor már a "hangulatos" váróterem előtt fogyasztottuk el a torokfájás megelőzésére szolgáló pálinkát, majd beütöttem a GPS-be az előre megtervezett útvonalat, és elindultunk Királyrét felé. Az első szakasz csaknem sík, könnyen járható turistaút, csak a tavasszal kidőlt, és azóta is békésen fekvő fák emlékeztettek a májusi kalandra.

Királyrétnél benéztük az útvonalat, majdnem a büfébe tévedtünk, aztán mégis a műszer által javasolt zöld jelzésen folytattuk tovább. Gy hátizsákja már itt feladta, mindkét pántja félig leszakadt, úgyhogy a létfontosságú felszerelés súlyosabb darabjait (pálinka) átcsoportosítottuk, a zsákot pedig egy gyorszáras hevederrel erősítettük meg. (Hogy ne ez teremtsen fokozódó feszültséget, elárulom, hogy végig bírta a zsák, nem lesznek olyan képek, amelyen ölben, fejtetőn egyensúlyozva, esetleg lábbal rugdosva továbbítjuk a cuccot.)

Királyrét után hosszú, oldalirányú kanyaroktól mentes, de erősen emelkedő szakasz következett. A kezemben lévő GPS magasságmérőjén a számok nagyon lassan növekedtek, hiába kérdezték meg néhány percenként, hogy fent vagyunk-e már, az igazat megvallva, szabad szemmel is jól látható volt, hogy messze van még a tető. Érdekes, hogy népszerűségem mintha fordított arányban állna az útvonal meredekségével. Akiket sík terepen még barátaimnak hittem, a kaptatón meglepően mogorva, majdnem udvariatlan szavakkal nyilatkoztak rólam, a GPS-emről és a kütyümániás fajankókról általában.

Fent az Égés-bércen favágók dolgoztak, diesel-füst és zaj fogadott minket. Kissé távolabb egy magas sziklán (amit J vármaradványnak hitt, tényleg úgy nézett ki) megpihentünk. Nemsokára megpillantottuk a Csóványoson álló geodéziai mérőtornyot. A terep és a növényzet is változatosabb lett, és nyugat felé csaknem végig csodálatos kilátásban gyönyörködhettünk.

A toronyhoz érve letettük a hátizsákokat, és a tiltás ellenére felmásztunk az amúgy teljesen biztonságosnak látszó beton-torony vaslétráin. Fent fantasztikus körpanoráma tárult elénk, szerencsére szélcsend volt, így a kilátórész visszafogott felszereltsége (középen beton-asztalka, körben csőkorlát) ellenére sem volt szédítő. Kapaszkodtunk, koccintottunk, fényképeztünk, nem siettünk lemenni. A torony tövében ebédeltünk. (Lent néztem csak meg, hogy hol van a jelszó, aztán már nem másztam vissza érte. Amennyire szeretek geoládázni, tulajdonképpen érthetetlen, hogy milyen simán elmegyek egy láda mellett, ha más cél is van.)
Innen már csak lefelé kellett ereszkedni, Diósjenő felé, ahol meleg vacsora és a szállásunk várt minket. Á szerint ugyan lefelé van olyan nehéz, mint felfelé, jobban megterheli a térdet és a lábujjakat.

Jó tempóban haladtunk, a tervezettnél korábban értünk Diósjenőre. Kis szerencsével (sajnos, nincs koordináta a weblapjukon) megtaláltuk a Magdi Vendégházat, ahol szállást foglaltam, lepakolás és rövid pihenés után a Mona Liza Pizzériában vacsoráztunk. (A vacsora finom volt és bőséges, a kiszolgálás kedves és gyors, köszönet érte! Amikor előzetesen érdeklődtem az esti zárás időpontja felől, felajánlották, hogy ha nem érünk oda este kilencig, csak telefonáljunk, és felfűtve tartják a kemencét. Ezt nevezem vendéglátásnak.) A vendégház rendben volt, négy személynek megfelelt a 4+2 ágyas két szoba, de hatnak nagyon kevés lenne egy WC és zuhanyzó. Tiszta és kényelmes volt, a szobrok pedig érintetlenek maradtak. Este tízkor már aludtunk, legalábbis én.
Reggel hosszasan latolgattuk a lehetséges útvonalakat. A második napra eleve rövidebb, laposabb utat szoktam tervezni, és tervezek vészkijáratot is, így az is felmerült egy pillanatig, hogy a mai szakasz a diósjenői vasútállomásig fog tartani. Ahogy a múltkor, most is egy betöretlen cipő okozott kellemetlenséget.

Végül valahogy mégis abban maradtunk, hogy Királyrétig gyalogolunk, és onnan kisvasúttal megyünk Kismarosra. A bolt előtt reggeliztünk, majd egy kanyargós, de emelkedő nélküli erdészeti úton közel 14 km után értünk Királyrétre.
Az út utolsó szakaszán egyre több kirándulóval találkoztunk, néhányan szinte papucsban sétáltatták a kutyát. A szombat hátránya. Nem vagyok emberkerülő remete, de az erdőben szeretem a csöndet és a nyugalmat. A Királyrét szombaton se nem csöndes, se nem nyugalmas. "Nosztalgia" (értsd: műszakilag elavult) teherautó szállítja a kisvasúttal érkező turistákat a látnivalókhoz, hatalmas bűzfelhőt eregetve. A büfé előtt vidám (értsd: ordító) csoportok fogyasztanak. Nem értik az egészet.
A kisvasút végállomásán a TV2 forgatott, biztos erre is nagy szükség van, meg a munkájukat végzik, ugye, de azért kár, hogy miattuk jókora késéssel tudtunk csak elindulni, és bár a mozdonyvezető mindent megtett, hogy behozza a lemaradást, Kismaroson futva értük csak el a Szob-Budapest vonatot.
Korán értünk haza, kellemes fáradtsággal és szép emlékekkel. Legközelebb azért újra belecsempészünk valami kalandot!
A többi fényképet itt találod.

Frissítés: Á képei is megjöttek.

Itt pedig az útvonalat láthatod:
 

csúszásveszély

Miközben a slagot tekertem fel a fürdőszobában (a vízcsere miatt kell ez a pancsolás), a cső végén kifolyt talán egy deciliter víz, és eláztatta a szőnyeget.
A fiam és a lányom azonnal munkához láttak, katasztrófa-sújtotta területté nyilvánították a fürdőszobát, és zárlat alá helyezték.
Persze ha ők áztatják el, az rendben van.

két verseny egy hétvégén

Amikor bevállaltam a múlt hétvégére egy geocaching versenyt és egy íjászversenyt is, még nem sejtettem, hogy ennyire fárasztó hetem lesz előtte. Az lett, sőt, itt nem részletezhető munkahelyi események miatt még most is térdelve várom, hogy össze tudjam szedni magam, ezért szinte kapóra jött, hogy ennyire feszített ütemet kellett tartani.
Pénteken este pakolás, naponta és személyenként mátrixba gyűjtött ruhák, térképfrissítés a gps-en, Veszprém- és Sopron-környéki ládák adatainak letöltése, sosem lehet tudni alapon, a héten kiadott Garmin-frissítés gondos mellőzése (verseny előtt nem kockáztatjuk egy esetleg hibás szoftver felrakását), túraholmi plusz íjászfelszerelés. Éjfélre értünk Pápára, és hiába igyekeztünk hét óra alatt nyolcat aludni, a szombat is álmosan indult. Barnabás nem tudott ellenállni a Mama csábításának, vele maradt.
Csornán találkoztunk E-ékkal, gyors reggeli a tecsó-parkolóban, majd együtt tovább Sopronba. Későn értünk oda, és bár nem kellett sorban állni a nevezés-pontfeltöltés miatt, majdnem fél tizenkettő volt, mire elindultunk megkeresni hetet a kitűzött pontokból.

Az idő a jelzettnél hűvösebb volt, de legalább nem esett. Szerencsés útvonalat választottunk, alig volt benne szintemelkedés, de szokásunkhoz híven nem a helyezésre hajtottunk, így ráérősen fotózgatva, meg-megállva tettük meg a 12 km-t.
T-ékkal csak a bázison találkoztunk az estebéd után (a Moha-Muck konyhája nem remekelt, de elég éhesek voltunk), és mivel késő volt már, keveset tudtunk beszélgetni.
Az eredményhirdetés és ajándék-sorsolás után (persze megint nyertünk valamit) elbúcsúztunk, és visszaautóztunk Pápára.
A többi kép a picasaban.

---

Vasárnap reggel levettem az íjamat az agancsról, felvettem a csodaszarvasos pólómat (sokra mentem vele, alatta kettő, fölötte is kettő réteg, de a tudat!), felpakoltam a pékségben három személyre félnapi élelmet, és egyedül indultam Veszprémbe, ahol T és B várt megint csak egy tecsó-parkolóban. Onnan együtt mentünk az eplényi sípályára, ahol az íjászversenyt rendezték.
A megbeszélt időben még alig hat autó volt a parkolóban, aggódtam, hogy kevesen leszünk, de aztán csak befutott majdnem annyi versenyző, mint nyáron ugyanitt.
Meglepetésre B, aki eddig a csapatkapitány volt, most T-ra ruházta ezt a tisztséget, ami persze csak hátrányt jelent, még a beírólapokat is cipelheti és körmölheti.
Szégyen, de az utolsó verseny óta nem volt íj a kezemben, ráadásul olyan kimerült voltam, hogy csak azt tűztem ki célnak, hogy valamit eltaláljak. Tudtam, hogy az átlagom rosszabb lesz, mint legutóbb, de persze gyakorolni kellett volna. Ehhez képest, de csak szigorúan ehhez képest nem ment rosszul, több 5 pontos és egy 8-pontos is befigyelt valahogy, és végig nagyon élveztem a vadászatot. A vége felé az ujjbegyemet már nem éreztem, elpuhult a nyáron, előtte a 40 célt is jobban bírtam, mint most a 28-at.
A sípályán lefelé jövet még a nap is kisütött, bár addig csak az erdő jótékony szélcsendje miatt nem fáztunk nagyon, meg persze az alapos öltözködés miatt.
A bázison remek pörkölt várt minket, evés közben T összeadta a pontjainkat, én próbáltam az eredményemről másra terelni a szót, sikerrel, így aztán jól szórakoztunk.
Én igyekeztem volna haza, de végül mégis megvártuk az eredmény-hirdetést (emlékszel, ugye, hogy én nem azért mentem?) aztán suhantam vissza Pápára a családhoz.
Rettentően elfáradtam, de a sok barát és ismerős miatt megérte.
A többi kép a picasaban.
Frissítés: T képei a picasaban. (Az egyiken látszik a kilőtt vessző!)