második Börzsöny-túra

Az alapelveken nem változtattunk. Péntek-szombat (egyformán szakítva ki magunkat a munkából és a családból), napi 20 km körüli táv gyalog. A tavaszihoz hasonló különleges időjárásban csak reménykedtünk, de végül tökéletes kirándulóidőnk volt: hűvös, esőmentes, napsütéses.

Egyszer végigsétálni a Börzsönyt nem jelenti az, hogy másodszorra ne találnánk felfedeznivalót. Legutóbb csak messziről láttuk a Csóványost (938m), a Börzsöny legmagasabb pontját, mostani útvonalunknak fő állomása volt. Mivel műszeres mérések támasztották alá az amúgy is gyanítható tényt, miszerint a sebességünk alapján nem a "túrázás", sokkal inkább a "császkálás" kifejezés illene ránk, az elején rövidítettem egy picit, és az indulást is egy órával előbbre terveztem, hogy a korai sötétedés ne az erdőben érjen bennünket.

Négyen indultunk a 07:07-es zónázóval a Nyugatiból Vácra, majd onnan egy diákokkal zsúfolt BZ motorvonattal döcögtünk Szokolyáig.

Nyolckor már a "hangulatos" váróterem előtt fogyasztottuk el a torokfájás megelőzésére szolgáló pálinkát, majd beütöttem a GPS-be az előre megtervezett útvonalat, és elindultunk Királyrét felé. Az első szakasz csaknem sík, könnyen járható turistaút, csak a tavasszal kidőlt, és azóta is békésen fekvő fák emlékeztettek a májusi kalandra.

Királyrétnél benéztük az útvonalat, majdnem a büfébe tévedtünk, aztán mégis a műszer által javasolt zöld jelzésen folytattuk tovább. Gy hátizsákja már itt feladta, mindkét pántja félig leszakadt, úgyhogy a létfontosságú felszerelés súlyosabb darabjait (pálinka) átcsoportosítottuk, a zsákot pedig egy gyorszáras hevederrel erősítettük meg. (Hogy ne ez teremtsen fokozódó feszültséget, elárulom, hogy végig bírta a zsák, nem lesznek olyan képek, amelyen ölben, fejtetőn egyensúlyozva, esetleg lábbal rugdosva továbbítjuk a cuccot.)

Királyrét után hosszú, oldalirányú kanyaroktól mentes, de erősen emelkedő szakasz következett. A kezemben lévő GPS magasságmérőjén a számok nagyon lassan növekedtek, hiába kérdezték meg néhány percenként, hogy fent vagyunk-e már, az igazat megvallva, szabad szemmel is jól látható volt, hogy messze van még a tető. Érdekes, hogy népszerűségem mintha fordított arányban állna az útvonal meredekségével. Akiket sík terepen még barátaimnak hittem, a kaptatón meglepően mogorva, majdnem udvariatlan szavakkal nyilatkoztak rólam, a GPS-emről és a kütyümániás fajankókról általában.

Fent az Égés-bércen favágók dolgoztak, diesel-füst és zaj fogadott minket. Kissé távolabb egy magas sziklán (amit J vármaradványnak hitt, tényleg úgy nézett ki) megpihentünk. Nemsokára megpillantottuk a Csóványoson álló geodéziai mérőtornyot. A terep és a növényzet is változatosabb lett, és nyugat felé csaknem végig csodálatos kilátásban gyönyörködhettünk.

A toronyhoz érve letettük a hátizsákokat, és a tiltás ellenére felmásztunk az amúgy teljesen biztonságosnak látszó beton-torony vaslétráin. Fent fantasztikus körpanoráma tárult elénk, szerencsére szélcsend volt, így a kilátórész visszafogott felszereltsége (középen beton-asztalka, körben csőkorlát) ellenére sem volt szédítő. Kapaszkodtunk, koccintottunk, fényképeztünk, nem siettünk lemenni. A torony tövében ebédeltünk. (Lent néztem csak meg, hogy hol van a jelszó, aztán már nem másztam vissza érte. Amennyire szeretek geoládázni, tulajdonképpen érthetetlen, hogy milyen simán elmegyek egy láda mellett, ha más cél is van.)
Innen már csak lefelé kellett ereszkedni, Diósjenő felé, ahol meleg vacsora és a szállásunk várt minket. Á szerint ugyan lefelé van olyan nehéz, mint felfelé, jobban megterheli a térdet és a lábujjakat.

Jó tempóban haladtunk, a tervezettnél korábban értünk Diósjenőre. Kis szerencsével (sajnos, nincs koordináta a weblapjukon) megtaláltuk a Magdi Vendégházat, ahol szállást foglaltam, lepakolás és rövid pihenés után a Mona Liza Pizzériában vacsoráztunk. (A vacsora finom volt és bőséges, a kiszolgálás kedves és gyors, köszönet érte! Amikor előzetesen érdeklődtem az esti zárás időpontja felől, felajánlották, hogy ha nem érünk oda este kilencig, csak telefonáljunk, és felfűtve tartják a kemencét. Ezt nevezem vendéglátásnak.) A vendégház rendben volt, négy személynek megfelelt a 4+2 ágyas két szoba, de hatnak nagyon kevés lenne egy WC és zuhanyzó. Tiszta és kényelmes volt, a szobrok pedig érintetlenek maradtak. Este tízkor már aludtunk, legalábbis én.
Reggel hosszasan latolgattuk a lehetséges útvonalakat. A második napra eleve rövidebb, laposabb utat szoktam tervezni, és tervezek vészkijáratot is, így az is felmerült egy pillanatig, hogy a mai szakasz a diósjenői vasútállomásig fog tartani. Ahogy a múltkor, most is egy betöretlen cipő okozott kellemetlenséget.

Végül valahogy mégis abban maradtunk, hogy Királyrétig gyalogolunk, és onnan kisvasúttal megyünk Kismarosra. A bolt előtt reggeliztünk, majd egy kanyargós, de emelkedő nélküli erdészeti úton közel 14 km után értünk Királyrétre.
Az út utolsó szakaszán egyre több kirándulóval találkoztunk, néhányan szinte papucsban sétáltatták a kutyát. A szombat hátránya. Nem vagyok emberkerülő remete, de az erdőben szeretem a csöndet és a nyugalmat. A Királyrét szombaton se nem csöndes, se nem nyugalmas. "Nosztalgia" (értsd: műszakilag elavult) teherautó szállítja a kisvasúttal érkező turistákat a látnivalókhoz, hatalmas bűzfelhőt eregetve. A büfé előtt vidám (értsd: ordító) csoportok fogyasztanak. Nem értik az egészet.
A kisvasút végállomásán a TV2 forgatott, biztos erre is nagy szükség van, meg a munkájukat végzik, ugye, de azért kár, hogy miattuk jókora késéssel tudtunk csak elindulni, és bár a mozdonyvezető mindent megtett, hogy behozza a lemaradást, Kismaroson futva értük csak el a Szob-Budapest vonatot.
Korán értünk haza, kellemes fáradtsággal és szép emlékekkel. Legközelebb azért újra belecsempészünk valami kalandot!
A többi fényképet itt találod.

Frissítés: Á képei is megjöttek.

Itt pedig az útvonalat láthatod: