csokiépítő tréning

A szokásos céges születésnapi partyt egy remek ötlet tette emlékezetessé. A Chefparade főzőiskola csokiműhelyében, ami véletlenül pár lépésre van az bázistól, kipróbálhattuk a kézműves bonbon- és csokitorta-készítést.

A hely egy profi felszereltségű óriáskonyha asztalokkal, bárpulttal, vetítővel és babzsákfotelekkel. Három csapatra oszlottunk: barna csoki, fehér csoki, torta. Lelkes segítőnk az elején alaposan megijesztett minket azzal, hogy a bonbonok készítéséhez rendkívüli ügyesség, figyelem és kitartás szükséges, ha csak egy aprócska hibát vétünk, az egész mehet a kukába.

Kissé félve láttunk neki az olvadt csokimassza formába kenéséhez. A mérnök urakat eleinte megnyugtatta, hogy nem szemmel vagy nyelvtő-érintéssel kell a megfelelő hőmérséklet elérését meghatározni, hanem digitális mag-hőmérővel, de amikor azt kellett kis billegtetéssel eltalálni, hogy elég vastag rétegben szilárdult-e meg a csokibogyónak a formával érintkező és ennél fogva láthatatlan oldala, akkor be kellett látnunk, hogy ez mégsem egzakt tudomány, sokkal inkább a jobb agyféltekéjüket működtetni tudók asztala.

Meglepően bonyolult egy ilyen konyakosmeggy-szerű kis kupac elkészítése. Precíziós olvasztótégelyek, nagy felületű sírkő, gyors hűtőszekrény és néhány kőművesszerszám szükséges hozzá. A pontos folyamatot nem tudnám felidézni, az biztos, hogy nem mindegy, hol fogod, mennyit csurgatsz, merre kened, milyen gyorsan húzod le, hova csöpögteted, hányszor rázod, de az biztos, hogy csokis leszel. Meg az asztal. Mindenütt. Meg a padló. Vastagon. (Valami azt súgja, hogy ennek nem feltétlenül kellene így lennie.)

Miután a formák bekerültek a hűtőbe dermedni, a sütőből előkerült két nagy fazék egzotikus fűszerezésű csirke, a vacsoránk. Bennem most vált bizonyossá, hogy a meleg éghajlaton az emberek közegészségügyi okokból használják a csípős fűszerekből a halálos adag többszörösét, nyilván nem csak engem, hanem a bacik jelentős részét is megöli. Ezúton kérek elnézést azoktól, akiknek a rizsadagját megettem, valamivel csökkentenem kellett a töménységet.

A vacsora elfogyasztása közben egy filmet néztünk a kakaó útjáról az afrikai ültetvényektől az alufóliáig. Egy "hogy készült"-jellegű  ismeretterjesztő filmre számítottunk, de amit láttunk, az inkább a pornófilmekre emlékeztetett, amennyiben látványos volt, de nem sok hasznosat tudtunk meg belőle. Az artisztikusan fényképezett kakaóbab például váratlanul halmazállapotot váltott, folyékony lett, de hogy mitől, az nem derült ki.

A bonbongyári munkás életének egyik legkegyetlenebb részéhez érkeztünk. Vacsora után, amikor mindenki másnak elalvás közben finoman lecsúszik a keze a sörösüveg nyakáról, mi visszatértünk a munkapadhoz, és nekiláttunk megtalpalni a desszertet. Ezen a ponton Évi már nem bírta a stresszt, önuralmát elveszítve hangos kiabálással sürgette azokat, akik túlságosan kimért mozdulatokkal kenegették a jéghideg formára az újabb precízen temperált csokiréteget, ami persze másodpercek alatt megdermedt.

Szinte hihetetlen, hogy sem a tapasztalatlanság, sem pedig a korlátlan italfogyasztás nem látszott meg a végeredményen. Egész halom formás bonbonunk lett, meg két finom csokitorta. Persze az előzetes kóstolgatás és a vacsora után már csak egy szelet tortát bírtunk megenni, de úgy látszik, nem mi voltunk az első csapat itt, csinos kis dobozokat kaptunk a csomagoláshoz. Most a családtagok találgatják, vajon van-e összefüggés a bonbon alakja és a töltelék íze között.

Szerinted?