távlövési kísérlet

Á pár napja lemérte, hogy milyen messze hord az íja, egy 40 fontos Pusztai Szél. Mivel a tudományos körökben csekély elfogadottságú ún. tyúklépéses módszerrel állapította meg a távolságot, ezért felajánlottam, hogy pontosítsuk a mérést műholdas helymeghatározással, ami a nagyobb pontosságon túl összehasonlíthatatlanul elegánsabb, mint kétszáz métert úriemberhez méltatlan totyogással megtenni a legelőn.

Meg persze furdalt a kíváncsiság, hogy az én íjammal, a 33 fontos Pusztai Széllel milyen messze tudok lőni.

Valamiért azt hittem, hogy a vessző tömege fontos, ezért egyik este konyhamérleg segítségével megállapítottam, hogy az általam használt vesszők 35 grammosak, azaz kissé nehezek az én íjamhoz.  A Csodaszarvasban vettem egy 27 grammos favesszőt és egy ugyancsak 27 grammos alumínium vesszőt is, hogy lássuk, van-e különbség.

Á megadta az elhagyatott rét pozícióját, és egyik nap ebédszünetben kimentünk oda a távlövéssel kísérletezni. A helyet a környéken lakók nyugalma érdekében nem árulom el.

A fű vizes volt, a talaj felázott, sáros, és közepesen erős északnyugati szél fújt. Az első lövéssorozatnál majdnem pontosan szemben, a második, visszafelé lövéseknél pedig hátulról kaptuk a szelet.

A GPS 3 méteres pontosságot jelzett. Letettem a fűbe, hagytam, hogy átlagolással pontosítsa a helyzetünket, közben felkészültünk a lövésre. Én három, Á két különböző vesszőt lőttünk ki nagyjából 45 fokos szögben. (A szög beállításában nagy segítség egy külső szemlélő, nekem legalábbis elég nehéz volt eltalálnom a megfelelő szöget.)

Én eddig csak pályán vesszőfogóra és erdős terepen poliuretán állatokra lőttem, kis, 15-30 méter körüli távolságra. Ezekhez képest egy egészen más érzés fölfelé, a nyílt égbolt felé elengedni a vesszőt. Hosszú másodpercekig egyre csak emelkedik, és közben olyan gyorsan távolodik, hogy mire a pálya tetőpontjára ér, már alig látszik a vékonyka pálca. A lefelé tartó íven gyorsan megjegyeztük az irányát a fákhoz viszonyítva, mert amint a fák koronaszintje alá süllyedt, eltűnt a szemünk elől.

Az öt lövés után jött a kevésbé élvezetes rész, a séta a felázott réten nem erre készült cipőben. A vesszőket nagyon könnyen megtaláltuk, szép egyenesen álltak ki a fűből. Engem kicsit meglepett, hogy 10-12 centiméterre fúródtak a talajba, nem hittem volna, hogy ekkora energia van még benne a becsapódáskor. A GPS-szel megjelöltem a vesszők helyét, és megmértem a kiindulási ponthoz viszonyított távolságukat.

A második körben visszafelé, az autóink irányába lőttünk, ráadásul hátszélben, de persze volt annyi eszünk, hogy az első célterülettől jó sokat továbbsétáltunk. 

Ekkor vettük észre az egyik fa tövében heverésző juhászt a közelben legelésző nyájával együtt. Ő bizonyára hamarabb észrevett minket, biztosan azt is látta, mit csinálunk, de nem tűnt gyenge idegzetűnek, nyugodtan szemlélődött tovább. Persze, ha nem vagyunk ennyire urbanizálódottak, akkor a fűben elszórt jelekből is következtethettünk volna intenzív anyagcseréjű lények közelségére.

Lövés, séta, keresés, jelölés még egyszer, aztán nem akartuk tovább húzni az időt, leajzottuk az íjakat és visszatértünk a melóhoz.

A mérési eredmények:

1. kör széllel szemben
KI27-1   142 m
KI35-1   141 m
KIALU-1  151 m
AXI27-1  180 m
AXIALU-1 172 m

2. kör hátszélben
KI27-2   174 m
KI35-2   169 m
KIALU-2  180 m
AXI27-2a 202 m
AXI27-2b 199 m
AXIALU-2 212 m

A tanulság mindkettőnket váratlanul ért. Jól látszik a 33 és a 40 font erősségű íjak lőtávolsága közötti különbség. Az sem meglepő, hogy a szél erősen befolyásolja az eredményt. Az viszont furcsa, hogy a vessző kisebb tömege csak nagyon kis mértékben növeli a lövés-távolságot.

Pontosabb számokat, arányokat azért nem írok, mert egy lövés nem lövés. Sokkal többet kellene lőni ugyanazzal a vesszővel, szélcsendben, és az eredményeket átlagolni ahhoz, hogy érdemes legyen komolyabb számolgatásokba bocsátkozni.

Mindenesetre nagyon jól szórakoztunk, úgyhogy nem lehetetlen, hogy tavasszal egy szélcsendes napon újabb adatokat gyűjtünk a legelőn.