Amennyire nagy bulizós voltam fiatalabb koromban (semennyire), annál visszafogottabb életet élek, amióta családom van. A csavargás mondjuk nem lett kevesebb, hála a geocaching-nek, de a hajnalig tartó beszélgetés a barátokkal rendszertelenné vált, a zenés-táncos alkoholfogyasztásról nem is beszélve.
Általában az ünnepek nem zaklatnak fel különösebben, egyrészt sokkal racionálisabb vagyok annál, hogy a december 31., a 11. hó 11-e, 11 óra 11 perc vagy a 100 000. km az autómban lázba hozzon, másrészt azt szeretem, ha egy nap az élményektől válik különlegessé, és nem a sorszámától.
Amikor tehát Ági az év utolsó napjának délutánján Skype-on ügyesen meghívatta magunkat egy régi barátnőjével szilveszterezni, habozás nélkül benne voltam. A társaságból szinte senkit nem ismertem ezelőtt, amit egy cseppet sem bántam, szeretek új emberekkel találkozni. Elég sok gyerek is volt, így biztos voltam benne, hogy az én gyerekeim is jól fognak szórakozni.
Mint kiderült, egy összeszokott baráti társaságba csöppentünk bele váratlanul, de egyáltalán nem éreztük kívülállónak magunkat. A gyerekek is azonnal összebarátkoztak, és a teljes lemerülésig rohangáltak az emeletek között a tűzijátékot nézni, vagy az aprólékos munkával általuk készített kézműves konfettit szórni egymás fejére.
Éjfél után a ház előtt elfüstöltünk néhány tűzijátékot, a gyerekeinknek nagy élmény volt, eddig csak messziről láttak ilyet. Szerencsére nagyobb volt a fénye, mint a hangja, nem vagyok híve az ablakremegtető durrogtatásnak. Akinek van kutyája, már régen rájött erre, én csak pár éve, amikor egy nagyon idős néni mesélt arról, hogy az augusztus 20-i tűzijáték alatt fél. Nyilván tudja, hogy nem az angol királyi légierő szőnyegbombázza Budapestet, de nagyon úgy hangzik.
A kicsik nem életkor szerinti sorrendben kezdtek itt-ott eldőlni a szőnyegen. Kaptak párnát a fejük alá, és dumáltunk tovább, de aztán hajnal felé éreztem, hogy ha tovább maradunk, elkerülhetetlenül a mosogatás és takarítás vár ránk, ezért félig-meddig belecsavartuk a gyerekeket a kabátjukba és szállingozó hóesésben hazaindultunk.
Kösz mindent, jó volt!
Általában az ünnepek nem zaklatnak fel különösebben, egyrészt sokkal racionálisabb vagyok annál, hogy a december 31., a 11. hó 11-e, 11 óra 11 perc vagy a 100 000. km az autómban lázba hozzon, másrészt azt szeretem, ha egy nap az élményektől válik különlegessé, és nem a sorszámától.
Amikor tehát Ági az év utolsó napjának délutánján Skype-on ügyesen meghívatta magunkat egy régi barátnőjével szilveszterezni, habozás nélkül benne voltam. A társaságból szinte senkit nem ismertem ezelőtt, amit egy cseppet sem bántam, szeretek új emberekkel találkozni. Elég sok gyerek is volt, így biztos voltam benne, hogy az én gyerekeim is jól fognak szórakozni.
Mint kiderült, egy összeszokott baráti társaságba csöppentünk bele váratlanul, de egyáltalán nem éreztük kívülállónak magunkat. A gyerekek is azonnal összebarátkoztak, és a teljes lemerülésig rohangáltak az emeletek között a tűzijátékot nézni, vagy az aprólékos munkával általuk készített kézműves konfettit szórni egymás fejére.
A kicsik nem életkor szerinti sorrendben kezdtek itt-ott eldőlni a szőnyegen. Kaptak párnát a fejük alá, és dumáltunk tovább, de aztán hajnal felé éreztem, hogy ha tovább maradunk, elkerülhetetlenül a mosogatás és takarítás vár ránk, ezért félig-meddig belecsavartuk a gyerekeket a kabátjukba és szállingozó hóesésben hazaindultunk.
Kösz mindent, jó volt!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése