2011. július 2., szombat

jubileumi geoverseny Pákozdon

A magyarországi geocaching idén ünnepli tizedik évfordulóját, van múltja, tekintélyes számú híve és vannak hagyományai. Az egyik, hogy évente egy-két alkalommal játékos versenyt rendeznek, ami remek lehetőség a játékosoknak, hogy személyesen is megismerjék egymást, ne csak a fórum-oldalakon vagy a facebookon/twitteren.





találtunk parkolóhelyet
Annak már a verseny-kiírás olvastán is nagyon örültem, hogy végre külön mezőnyben indulhatnak a "profi" versenyzők, akik a teljesítményre hajtanak és a játékosok, akik a sétálás közben megszerezhető élményekre vágynak. Korábbi versenyeken kissé komikus volt, amikor a legkisebb sietség nélkül, elmélyülten társalogva, fotózgatva végigsétáltuk a távot, majd a célban lázas igyekezettel írták be a lapomra az 5 óra 47 percet, miközben a tizedik helyezett is 1,5 órán belül ért célba. (Családi kategóriában nem ennyire kicsi az esély, de azért ott sem szoktunk sietni.) Az is jó, hogy nem az idő számított, hanem a legrövidebb út a 12 felkeresendő pont között.
Jó ötlet volt az is, hogy nem jelszavakat kellett összegyűjteni, hanem egy 12 darabos puzzle darabkái voltak elrejtve a megadott koordinátákon műanyag dobozba csomagolva.

már csak tizenegy van hátra, megérdemlünk egy kis pihenést
Vittünk egy családot, akiknek ez volt az első találkozásuk a geocaching-gel, kíváncsi vagyok, hogy mennyire sikerült velük megkedveltetni a játékot. A kölcsön GPS-szel mindenesetre remekül boldogultak, és a gyerekek is lelkesen keresték a dobozokat.

hullámvasút a kerítés mellett
A legrövidebb utat toronyiránt kellett volna keresni, mi legtöbbször mégis a térképen jelölt utakon haladtunk, így is néha tüskék szaggatták a ruhánkat. Az élmezőny tagjai a célba érkezés után úgy néztek ki, mint akik medvével birkóztak, minden szabadon maradt végtagjukat véres csíkok díszítették. Akác, szeder, galagonya.

Elég sok játékossal találkoztunk útközben, ezért meglepő, hogy Barnabás talált egy fűben tekergő erdei siklót (Zamenis longissimus). Mire odaértem a fényképezőgéppel, már félig a föld alatt volt, egy ujjnyi átmérőjű lyukban tűnt el. A többi észlelhető állat 99%-a szöcske volt, 1%-a pedig lepke, bár A-ék állítólag láttak egy őzet, amikor külön váltunk.

Az eső már visszaúton ért utol minket, láttuk, ahogy közelít a sötétszürke zuhany, de nem tudtunk kitérni előle, nem hagyhattuk el a képernyőre rajzolt lila csíkot, ami a következő pontig mutatta az utat.

látod a macskát? hunyoríts!
A bázisra visszaérve nagy nyüzsgés fogadott minket. Éhesek voltunk, ettünk gulyást meg sajtos-tejfölös kenyérlángost, nem mondhatnám, hogy a Kalmár tanya erről lesz híres, a levest túlságosan felöntötték, a lángos meg száraz volt és ízetlen, a többiek is csak a feltétet rágták le róla. Kár, de ez legyen a legnagyobb baj. Az esőcuccot amúgy is legalább 8000 kcal-nyi élelmiszerrel támaszottuk meg a hátizsákban, tehát nem fenyegetett minket az éhhalál.

Nagy ötlet volt a szervezőktől, hogy a gyerekek számára is gondoskodtak szórakozásról az eredményhirdetésig. Papírtölcsérbe lendíthető agyaggolyócskát, varázspálcát készítettek néhány kedves hölgy irányítása mellett, mi pedig nyugodtan beszélgethettünk.

Gratulálunk a nyerteseknek, köszönjük a szervezőknek!

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...