2011. szeptember 24., szombat

geocaching verseny Kővágószőlősön

A geocaching rendezvényekre általában az egész országból érkeznek a résztvevők, akik a verseny napján szeretnének minél korábban elrajtolni. Érthető, hogy sokan már előző nap megérkeznek, és a bázis közeli szálláshelyeken töltik az éjszakát.
Papíron.
Mert valójában a bázison buliznak késő éjjelig.

Most először mi is már pénteken délután megérkeztünk Pécsre. Kővágószőlősön, a bázis közelében már nem kaptunk szállást, néhány száz ember hamar megtölti az amúgy nem kevés szálláshelyet, de a pécsi Makár Hotel is, ahol sikerült szállást találni 3 családnak, csak pár percnyi távolságra van.

házigazdánk megrakja a kemencét
A before-party ezúttal nem csak a gyümölcspárlat-kedvelők számára volt vonzó. Pár éve nyaraltunk már pont itt, a közeli Kemencés Vendégházban, most ők voltak a házigazdák a verseny előtti éjjelen, és a plébánia kertjében mindenki kipróbálhatta a kemencében sült tejfölös-szalonnás kenyérlángos (pompos vagy langalló néven is ismert) készítését. Gyerekbarát program volt, mindenki remekül szórakozott, csak aztán kiderült, hogy meg is kell enni, amit sütöttünk. A minőséggel semmi baj nem volt, mindegyik nagyon finom lett, de a mennyiséget nagyon durván túlbecsülték. Laktató egy kaja, én egy felet bírtam megenni, és volt, aki akkor még dagasztott egy újabb adagot.

A szombat reggel kissé álmosan indult, pedig nem is maradtunk későig, a gyerekek miatt viszonylag korán leléptünk, utána még hosszasan érkeztek az egyre töredékesebb, egyre nehezebben értelmezhető twitter-üzenetek a maradóktól. Egy korai, de még csak nem is hajnali budapesti indulással simán hoztuk volna ezt a majdnem tizenegy órai verseny-rajtot. Családi kategóriában kevesebb pontot kell begyűjteni, így egyikünk sem sietett, meg aztán a valódi versenyszellem nyomokban sem fedezhető föl bennünk, inkább a jó társaság és a közös túrázás miatt járunk ilyen találkozókra.

Az indulásnál kissé elkedvetlenített minket a szervezőknek az a kis tréfája, hogy a családosok számára is kötelezően érintendő pontként jelölték meg a Jakab-hegyen lévő Pálos kolostort. A szerzetesek nyilván nem voltak terhesek, meg 3 éves kezdő túrázó gyerekeket sem vittek kézenfogva, ezért építették a kolostort a hegy tetejére, de a mi csapatunkban mindkét nehezítő körülmény is jelen volt, így nem tartottuk annyira viccesnek. Sietek leszögezni, hogy ez volt az egyetlen apró "hiba" a szervezésben, minden másban nagyszerű versenyt és igazi fesztivált rendeztek nekünk, amit nagyon köszönünk.

cabrio rakodógép
Egyik barátunk számára nagyon kellemes meglepetés volt a bányamúzeum, rajong ugyanis a nagy sárga vasakért. A gyerekek már rég elunták a gépeken mászkálást, csörlőfékkar-rángatást, rakodókanálban bujkálást, amikor ő még mindig izgatottan fényképezte a ritka gépipari emlékeket.

a mozgópont személyesen
A kolostor, mint kötelező pont nem hagyott sok választási lehetőséget, bár voltak pontok bőven a hegy körül, mégis a helytörténeti múzeum után szépen nekivágtunk az emelkedőnek. Szerencsére legalább az időjárás nem nehezítette a feljutást, gyönyörű napsütésben, 23-25 fok körüli melegben, száraz ösvényen bandukolhattunk fölfelé. A Jakab-hegy vörös homokkövét nem is nagyon szeretném eső után kipróbálni. Az út a fennsík előtti kb. száz méterig egész jól járható volt, több lélegzet-elállító kilátóponttal. Szokás szerint most is sok ismerőssel találkoztunk és rövidebb-hosszabb szakaszokat tettünk meg együtt kellemesen beszélgetve. Sok időt nyertük azzal, hogy szerencsésen összefutottunk a mozgó ponttal, aki egy a versenyzők által bejárandó útvonalakon folyamatosan mozgásban lévő ember, a pólójára hímzett multimátrix-szal. Senki nem tudja, hol jár éppen, de ha valaki meglátja és leolvassa, akkor egy ponttal kevesebbet kell már csak begyűjtenie, így rövidítheti az útvonalat.

Fent a kolostor romjai között a szervezők jóvoltából folyadék- és energia-utánpótlás vár minket. Jó volt látni, hogy nem csak mi ellenezzük az energia-italok puszta létezését is, a folyamatosan érkező játékosok közül sokan elborzadva nézegették a karcsú alumínium dobozon a feliratot, majd visszatették az asztalra.

a Zsongorkő-lelátó
Lefelé sem volt könnyebb, a gyerekek egyre fáradtabbak lettek, és a meredek, sziklás talajon néha akkora szintkülönbséget kellett átlépni, hogy csak mászva tudtak haladni. Sokak szerint a lábat és a térdet is jobban igénybe veszi a lejtmenet, bár a térd túlterhelését jó lépéstechnikával, a lábfej és a lábujjak előrecsúszását pedig jól megkötött magasszárú bakanccsal meg lehet előzni. Én most törtem be az új bakancsomat (Keen ez is, széles lábhoz való, árához képest nagyon jó), különösebb gond nélkül. Szárazon bírta volna még a régi is, annak csak a vízállósága múlt el, meg felszakadt a varrása oldalt, de a következő heti bakonyi kétnapos előtt be akartam járatni az újat.

Mindig jó a bázisra visszatérni, de ez a papkert volt mind közül a legkellemesebb. Nagy sátorban rendes asztaloknál lehetett megenni az ebédet (jó levest és szalonnába tekert csirkét kaptunk, nem lehetett rá panasz), de legtöbben a hatalmas füves területen pokrócokon elterülve élvezték a késő őszi napsütést. A gyerekeknek volt külön foglalkozás, papír-szélforgót, gesztenye-emberkét és ilyesmiket szereltek össze szakavatott felügyelet alatt.

újra a bázison
Mi is elnyújtóztunk a fűben, beszélgettünk, majdnem el is aludtunk, amikor éles hangra rezzentünk föl: egy öregasszony kereplővel és hangos kiabálással toborozta a közönséget az előadásra. Olvastunk valami "Zsuzsi néni és a táncoló kecske" című műsorról, de hogy elkezdődik csak így, bele a délutáni sütkérezésbe, az egy kicsit váratlan volt. Ijedtemben felpattantam, aztán amikor láttam, hogy a gyerekek már félkörben ülnek a diófa körül, és a fa alatt egy lány hegedül, összegyűjtöttem a gyerekeimet, és leültünk mi is.

Kicsit jobban megnézve, az "öregasszony" kábé velem egyidős lehetett, de nagyon meggyőzően alakította Zsuzsi nénit, a kissé bolondos falusi asszonyt, aki egy táncoló kecskével akarja átverni a hiszékeny közönséget. Nem akarok spoilerezni, ezért csak annyit mondok, hogy zseniális volt, én is végigizgultam a sztorit és már rég nevettem annyit.

Zsuzsi néni és a táncoló kecske
A kecskés buli után időbe telt, míg a gyerekek kissé lecsillapodtak és visszatértek a valóságba. A jól értesültek már a sátor mellett gyülekeztek, hogy első sorból nézhessék az eredményhirdetést. Mi valahogy a leghátsó sorba keveredtünk, ami nem lett volna nagy baj, ha a verseny helyezettjeinek díjazását követő ajándék-sorsoláson nem nyerünk mindhárman (három családdal indultunk) valamit, így aztán furakodhattunk előre. Ez legyen a legnagyobb baj!

már a háttérvilágítást is bekapcsolták
Köszönjük még egyszer minden szervezőnek és résztvevőnek, hogy összehozták ezt a fantasztikus hétvégét!

Itt az összes kép.
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...