2011. október 1., szombat

Bakonybél - Kőris-hegy - bakonyi Gyilkos-tó

Szakítva a hagyománnyal, őszi gyalogtúránk kiindulópontját nem vonattal, hanem kocsival közelítettük meg. Egyrészt némiképp olcsóbb, másrészt Budapestről Bakonybélbe eljutni vonattal és busszal sokkal tovább is tartott volna. A baráti ajánlásra kiválasztott Bakony Hotel parkolójában pihenő autó ugyan jelentősen csökkentette a túra abból fakadó izgalmasságát, hogy vajon legalább a szállásunkat elérjük-e sötétedés előtt, de ennyi puhányságot most elnéztünk magunknak.


A szálló minden eddigi kényelmünket felülmúlóan szálloda-szerű. Az esti izomlazításhoz medencéje ugyan nincs, de a szaunát még reggel lefoglaltuk estére, hogy mire visszaérünk a sétából, felfűtve és üresen várjon minket.


Barátaim azóta is szánakozva gondolnak vissza rá, milyen átlátszó és gyerekes trükkel próbáltam rábírni őket, hogy a környéket behálózó kényelmes erdei turistautak közül a legmeredekebb és a száraz időjárás dacára a lehető legsárosabb útvonalra tévedjünk.

Az történt ugyanis, hogy a Garmin Basemap szoftverben gondosan megtervezett útvonalak kinyomtatott terveit egyszerűen otthon felejtettem, de a tekintetükből arra következtettem, hogy egy szavamat sem hiszik. Az útvonaltervek persze a GPS-ben is megvoltak, azon a kis képernyőn viszont nem könnyű áttekinteni a magasság-diagramokat és kiválasztani azt, amelyik ideális esetben Escher-esen folyton lefelé tart, mégis visszatér a kiindulási ponthoz. Nem volt más választásuk, mint elfogadni az általam javasolt útitervet.

Könnyű reggeli a falu határában, majd nekivágtunk az emelkedőnek a Likas-kő felé. Ott nem időztünk sokat, csak megkerestük a ládát, és mentünk keveset le, sokat föl a Kőris-hegyhez. Az úton ropogott a talpunk alatt a rengeteg bükkmakk, megtömtük vele a zsebünket és útközben eszegettük. A héj lefeszegetése valószínűleg ugyanannyi energiát emészt fel, mint amennyit a belsejének az elfogyasztása jelent, de szerencsére nem erre alapoztuk a tápanyag-pótlást.

A csúcs előtt kissé csalódottan fordultunk rá az aszfaltozott útra, méltatlannak éreztük, de láttuk már a légi irányítás radarjának túlméretes golflabdáját a fák fölött, innen tudtuk, hogy nem kell sokat menni rajta. Hamarosan az Ördög-lik nevű víznyelőhöz vezető út bőven ellensúlyozta a sima út kényelmét. Ez volt a legmeredekebb szakasz, méltóságunk megőrzésében nagy szerepe volt a velünk szemben lefelé ülve-araszolva ereszkedő osztálykirándulásnak, hozzájuk képest még mi is majdnem komolyan vehető túrázóknak látszhattunk egy időre. Kőről kőre szökellés azért nem volt, de valahogy felnyomtuk magunkat a víznyelő szájához. Egyikünk a váratlan adrenalin-lökettől hajtva jó ötven méterrel túl is mászott, nem vette észre a háromarasznyi lyukat a sziklák között, ő az elvesztegetett magasságot és kalóriákat átkozva jött vissza hozzánk. Itt is megkerestük a ládát és pihentünk egy kicsit, miután az utolsó gimnazista is eltűnt a lejtő alján.

A radar és a közvetlen közelébe épített kilátó innen már csak egy ugrás volt. A radar feltehetőleg egészségtelen kisugárzását a kilátóra erősített sűrű szövésű dróthálóval igyekeztek leárnyékolni, bár az évek vagy inkább vandál látogatók már nyitottak a hálón egy széles rést, ami gyermektelen férfiakat biztos meghátrálásra késztetett volna, mi viszont még örültünk is a fényképezési lehetőségnek. Valahogy előkerült egy üveg csúcs-grappa is, meg poharak. Érdekes, ezt nem bánja cipelni senki.

Innen már lefelé haladtunk nyugati irányban, következő célunk a bakonyi Gyilkos-tónak nevezett Hubertlaki-tó volt. Az ösvény helyenként teljesen eltűnt a lábunk alól, csak a GPS-re hagyatkozva törtünk előre hatalmas kidőlt fák között. Bizonyára még a tavalyi nagy esőzéseknek estek áldozatul, csak azóta sem tudták megtisztítani az erdőt.
Félúton az Odvaskő Hotel közelében kereszteztük a főutat, innen én már ismerős terepen haladtam egészen a tóig, nem sokkal előbb a gyerekeimmel ládáztam ezen az útvonalon. A társaság növekvő szűkszavúságán látszott, hogy már fáradunk, mindenki látni akarta végre a különös tavat, amely erdélyi másához hasonlóan arról kapta komor nevét, hogy derékban kettévágott fatörzsek meredeznek ki a feketés színű vízből.
A tóparton hosszabb pihenőt tartottunk, majd a szállásunk felé fordultunk. Bakonybél határában két muflon került el minket jó nagy ívben, miközben végig rajtunk tartották a szemüket.

A tervezett időre értünk vissza a szállóba, ahol forró szaunára és jó vacsorára számítottunk. A vacsora váratlanul előrébb ugrott az időben egy órát, épp annyit, hogy ne maradjon idő kényelemesen felmelegedni a szaunában (vacsora után nem szaunázunk, ugye), ami ráadásul nem is volt felfűtve, épp csak pislákolt benne a villany. Elégedetlenkedni sem kedvünk, sem okunk nem volt, így rövid beszélgetés után hamar elmentünk aludni.

A második nap Devecser környéki ládázgatással telt.

A többi képet itt találod.

A túra adatai:

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...