2012. április 22., vasárnap

GeoBond Dabas

Tizenvalahány évvel ezelőtt néhány alkalommal kipróbáltam már a paintball-t. Akkor újdonság volt nálunk, sokan kipróbálták, néhányan megszerették, én nem lettem függő, akkor jó volt, elég is volt. Az viszont tagadhatatlan, hogy olyan életreszóló tapasztalatot szereztem, ami miatt mindenki számára kötelezővé tenném, hogy legalább egyszer próbálja ki, milyen a fegyveres tűzharc. Nem moziban, nem plazmatévén, hanem résztvevőként.

Két fontos dolgot tapasztaltam: az egyik, hogy bár csak játék, nincs számottevő kockázata, mégis meglepően erős izgalmat, félelmet és dühöt vált ki a játékosokból. Elkapja őket a harci láz, és gyakran egészen más viselkedést mutatnak, mint játékon kívül. (Kamaszkori élmény, hogy akár egy táblás stratégiai játék során is vadállattá változhat egy amúgy csupa szív, bájos fiatalember, ha meghallja a harci dobókockák csörgését az ellenfél markában.) Tanulságos belenézni a bennünk lakó gorilla szemébe.

A másik megfigyelésem, hogy az akciófilmek jeleneteivel ellentétben a valódi tűzharc meglepően rövid lefolyású,  és a kimenetele csaknem teljesen véletlenszerű. Persze nem állítom, hogy elegendően nagy számú ismétlés esetén a statisztikából nem rajzolódna ki egyértelműen a felkészültebb, ügyesebb vagy erősebb csapat fölénye, de ebben a műfajban (és most a valódi, vérre menő küzdelemre gondolok) ugye pont az ismétlés az, ami megoldhatatlan. Elég egy szerencsétlen mozdulat, egy botlás, egy pillanatnyi figyelem-kihagyás, és vége.

Azt már csak a rend kedvéért említem, hogy ami filmen olyan könnyűnek tűnik, hogy sokaknak az az érzése támad, hogy "ezt én is meg tudnám csinálni" (és ettől jó a film), a valóságban már nem olyan egyszerű. A fedezékek rossz helyen vannak, a rések túl kicsik ahhoz, hogy ki lehessen látni rajtuk, de túl nagyok, hogy ne lőhessenek le rajtuk keresztül, a terep túl sík az elrejtőzéshez, de túl egyenetlen ahhoz, hogy ne törjem ki a bokámat futás közben, az ellenfél túl ügyesen taktikázik, az én csapatom meg azt sem tudom, él-e egyáltalán. Álljunk le! Ki írta ezt a forgatókönyvet?!

A tanulságot mindenki hallotta már, de paintball közben a saját bőrén érezheti: kerülni kell a fegyveres konfliktust. Meg kard által vész... Tényleg.

Ez járt a fejemben, amikor olvastam a Geobolt hírlevelében, hogy paintball-lal egybekötött geocaching játékot szerveznek. Én biztos voltam benne, hogy nem fogom kihagyni, azt is tudtam, ki az a barátaim közül, aki velem fog tartani. Nagyon érdekelnek az ilyen összetett, több ismertből kikevert új játékok.


Előző este kicsit sokáig ünnepeltük egy barátunk születésnapját, így kissé álmosan, de a megadott időpont előtt értünk Dabasra, a Rosszcsontok bázisára. Szokatlan volt, hogy mindössze két autót láttunk, abból is az egyik a szervezőké, tehát vagy elnéztük az időt, vagy ketten fogjuk lőni egymást. Mint utóbb kiderült, valóban családias létszámban jelentkeztünk a versenyre, de a nap végére már hálásak voltunk ezért: így ennyien ideális létszámmal játszhattunk egész nap, nem volt üresjárat, nem kellett a menetek között üldögélni, és volt alkalmunk összeszokott csapattá válni.

Az elején nagyon vártuk az eligazítást. Kíváncsi voltam, hogy mi sül ki a gps-es kincskeresés és a festékgolyóval lövöldözés összeházasításából. Szinte láttam, ahogy a megadott koordinátán egy tuskó mögé kuporodva remegő kézzel bontogatjuk a hengeres műanyag dobozt, miközben a közelből heves golyózáport zúdítanak ránk a később érkezők, akik még nem sejtik, hogy a dobozban nem kódok vannak, hanem egy gránát...

Sajnos, főleg biztonsági okok miatt (a bázison kívül nem szabad lövöldözni) a két játék időben elvált egymástól, csak az kötötte össze őket, hogy a fejenként 200 db lőszert egy hat rejtvényből álló küldetés során kellett megszereznünk a bázis körüli réteken. Laciék sok rejtési trükköt bevetettek, nagyon izgalmas volt a keresgélés, bár legtöbbet azon nevettünk, hogy milyen idétlen trükkökkel próbáltuk a másik, látótávolságban kószáló csapat elől elrejteni, amit már összegyűjtöttünk. Mivel hamarosan már egy 10 literes locsolókannánk és egy full-size ásónk is volt, ez nem volt annyira egyszerű, bár a végén kiderült, hogy teljesen fölösleges volt az erőlködés, nem számított, látják-e vagy sem, el is dobtuk a nagy köteg álcanádat.


A keresésben mi voltunk gyorsabbak, így elsőként nyitottuk ki a kódzáras lőszeres dobozt, és elsőként választhattunk ruhát is, így mi a terepszínű overallokban harcra kész kommandósoknak néztünk ki, a másik csapat tagjai viszont a kék színű kezeslábasban inkább autószerelőkre emlékeztettek, ami az ő bevetés előtti lelki-szellemi felkészülésükre erősen rányomta a bélyegét.

Rövid technikai-biztonsági eligazítás után elfoglaltuk a helyünket az egyik fedezékekkel és ládaszerű elemekből összeszerelt épületekkel tarkított pályán, felkerültek az arcvédő maszkok és nemsokára elkezdődött a harc. Sokkal kisebb volt bennem az adrenalin-szint, mint sok éve az első alkalommal, a maszkomat sem lihegtem rögtön párásra, így volt időm figyelni, kivárni, taktikázni, kerülni. Ennek ellenére nem éreztem, hogy jól menne a játék, legtöbbször elég hamar kiestem, csak egy alkalommal maradtam egyedül talpon egy ellenféllel szemben. Remélem, nem látszik majd a videón, hogy ennél a résznél, hogy elkerüljük a vég nélküli állóháborút, amikor mindkét fél a fedezéke mögött csak várja, hogy a másiknak kifogyjon a lőszere, Clint Eastwood-osan kiléptem a fedezék mögül a nyílt terepre, és lassan közelítve inkább pszichésen, mint fizikailag próbáltam felőrölni ellenfelem ellenállását. Nem csoda, hogy nem sikerült, bár, amikor eltalált, már csak két golyó volt a tárában. Ha pár másodperccel tovább bírom szerencsével, kifogy a lőszerből, és nyertem.

A menetek, mint említettem, gyorsan pörögtek, 3-5 percnél nem lehettek hosszabbak. Volt épületvédés, -elfoglalás, zászló-megszerzés, személy-védelem (egy láthatósági mellénnyel megjelölt fegyvertelen játékost kellett a csapattársainak élve egyik pontból a másikba juttatnia), és "utolsó emberig" típusú küzdelem is. Sérülés nem történt, csupán egy szerencsétlen esés miatt kényszerült pont az egyik profi kiállni a játékból.

Néha, amikor két menet között átnéztünk a szomszéd pályán játszó rendőrök látványosan összeszokott és képzett csapatára és láttuk a lehengerlő rohamokat, már bántuk, hogy hetekkel ezelőtt a jelentkezési lapon olyan bátran beikszeltük, hogy szívesen játszanánk ellenük is egy menetet. A mi társaságunk hozzájuk képest leszázalékolt cserkészcsapatnak tűnt, és talán csak úgy lehettünk volna számukra méltó lőtárgyak, ha egymás vállára állva gúlát alkotunk, mint a konzervdobozok, arra talán szívesen lődöztek volna. Berezeltünk, na.

Nemsokára megjött az ebéd, egy akkora tartály finom babgulyás, hogy a felét sem tudtuk megenni. Evés után úgy éreztük, hogy legjobb lenne a délutánt a pihenő melletti kis tó partján a fűben elnyúlva tölteni, de mindenkinek volt még lőszere, a pálya is a miénk volt késő délutánig, így lassan elkezdtünk visszabújni a terepruhákba. Ekkor derült ki, hogy a pálya tulajdonosa már meg is beszélte a rendőrökkel, hogy kiállunk ellenük egy igazságtalan küzdelemre, így aztán erőtlenül szabadkoztunk még egy kicsit, de annyira kedvesen biztattak ők is, hogy végül ráálltunk. Ilyen előzmények után kimondott őrültség volt, hogy amikor összeszámoltuk, hogy melyik csapat hány főből áll, és kiderült, hogy ők 11-en vannak, mi 12-en, tehát nagyjából kiegyenlített a csapatok létszáma, az én drága barátom hangosan átszólt az ellenfél táborába, hogy "akkor beteszek tizenegy golyót a tárba". Azt hittem, elsüllyedek, annyira kínos volt, de szerencsére mindenki értette a tréfát...
Mivel az ellenük játszott mindkét menet zászlószerzés volt, így egyik alkalommal élve fejeztem be a játékot, sőt, az egyik menetet meg is nyertük, amit az erőviszonyok alapján elég meglepő fordulatnak éreztem. Ez az egyik oka, ami miatt a bevezetőben azt írtam, hogy túl sok múlik a véletlenen.

Nem is számoltam, hogy mennyit játszottunk még, újra az eredeti felállásban, egyik menet jött a másik után. Az egyik profi kiállása után a két csapat nagyjából egy szintre került, így hol nyertük, hol vesztettünk, de ettől volt izgalmas. Az utolsó pár menetnél kifogytam a lőszerből, és nem akartam újabb 100-at venni, így én is letettem a fegyvert, és beálltam játékvezetőnek. Sok teendőm nem volt, álltam a pálya közepén egy tető nélküli épület egyik falának a tetején, az elején visszaszámoltam majd figyeltem, hogy elfogyott-e valamelyik csapatból minden ember, és akkor lefújtam a játékot. Nagyon érdekes volt felülnézetből követni az eseményeket, ahogy alattam szaladgálnak és keresik egymást a játékosok.

Amikor mindenki kilőtte az utolsó golyót is, "leszereltünk", beszélgettünk még egy jót (sok érdekeset mesélt a pálya tulajdonosa), elültettünk egy fácskát a pálya mellett a föld napja alkalmából (ehhez kellett a keresgélés során talált kanna és az ásó!), és lassan hazaindultunk.

Másnapra remek izomlázam lett a sok legugolás-felugrástól, meg néhány alig látható véraláfutás emlékeztet a találatokra, de a jó társaságban remek játékkal eltöltött nap minden fáradtságért kárpótol.

A többi képhez ide kattints.

Frissítés: itt olvashatsz erről a szervezők blogján.

 
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...