Pénteken 5:50-kor keltem, még pár dolgot össze kellett pakolnom. Á hétre jött értem kocsival, bedobtam a hátizsákot meg a bakancsot a csomagtartóba és mentünk Gy-ért. Mivel egyikünk sem evett még, az első szakasz meglehetősen rövidre sikerült: száz méter után a Pannónia utcai játszótér törött padjain ülve reggeliztünk.
Az út az M6-os autópályán egyhangú volt, bele is feledkeztünk a beszélgetésbe annyira, hogy a bátaszéki lehajtót elvétettük, jó nagy kerülővel tudtunk csak megfordulni. Így már jókora késéssel érkeztünk meg a Bárka Pihenőház udvarára. Házigazdánk, Balázs kedvesen fogadott minket, végigvezetett a házon, mindent megmutatott. Egyszerű, tiszta, otthonos ház, régi nyaralókra emlékeztető hangulattal, hatalmas, cserépkályhás társalgóval, meredek lépcsőkkel. A felújítás folyamatos, a két zuhanyzós fürdőszoba teljesen újnak látszik, a szobák festése is, a mennyezet nádburkolata is, máshol egyáltalán nem kellemetlenül régies, patinás az épület. A szokásosnak mondható kutya és macskák mellett a házhoz tartozik egy gyalogvarjú is, aki repülni nem tud ugyan, de félénknek nem nevezhető viselkedésével meglehetősen előkelő helyet vívott ki magának a rangsorban.
A kipakolás után Balázs gondosan eligazított bennünket, egy térképet terített az asztalra és elmagyarázta, merre milyen látnivalókra számíthatunk. Mint mondta, vezetést is szokott vállalni, de most nem tud velünk jönni, mert természet-filmeseket kísér a helyszínekre. Megemlítette, hogy örülne, ha valaki be tudna számolni arról, hogy kijelölték-e már a kék túraútvonal új nyomvonalát a Cserta-Duna mellett, ha belefér az időnkbe, megnézhetnénk. Pár kilométer kerülő akkor is, ha nincs még kijelölve, ezért ráálltunk, legfeljebb visszamegyünk a piroson, és folytatjuk tovább a "régi" kéken.
Két órás csúszással, tizenegy után indultunk útnak, észak felé a kék jelzésen. Nagy tervünk nem volt, nagyjából a Malomtelelőig akartunk eljutni, aztán vissza. Sajnos, körtúrát nemigen lehet szabályosan bejárni, legfeljebb a kisvasúttal, amihez most nem akartunk igazodni. Kimondottan meleg tavaszi idő volt, felhőtlen ég, 22-24 fok. A lombosodás, rügyezés-virágzás már megindult, szép arcát mutatta az erdő. A sarkam fájt egy kicsit, örültem, hogy a sík vidéket választottam, a szintemelkedést nem bírtam volna, de így vízszintben épp csak bicegtem egy kicsit. A talaj lehetett volna puhább is, néhol kifejezetten kőkeményre száradt sár kopogott a bakancs talpa alatt, az árnyékosabb területen volt csak nedves, lágy, de nem ragadós. Fakitermelés folyt a környéken, a munkagépek hatalmas keréknyomokat hagytak maguk után. Kisebb tócsákat kerülgettünk, jöttünkre mindegyikbe tucatnyi béka próbálta magát beásni.
A tervezett kék túraútvonal nyomvonala még se kitűzve, se járhatóvá téve nem volt, sőt, egy "fokozottan védett terület" tábla tette egyértelművé, hogy vissza kell fordulnunk. Egy horgászt kérdeztem, merre vezetnek az utak, de nem volt nagy segítség, csak annyit mondott, hogy ez itt egy "nemzetközi park", mehetünk mindenfelé. Nyilván nemzeti parkra gondolt, ahol ugye pont nem mehetünk bármerre, de mindegy, pecázáshoz ennyi is elég. A híd mellett egy fatörzsön ülve megebédeltünk. Gy egy fotó kedvéért a gorillapodra állította a gépét a vízparton. Veszélyesen nézett ki, és valóban, az exponálás annyira megrázta a gépet, hogy felborult és bucskázott egyet a víz felé. Gy barátom irodai életmódját meghazudtoló ruganyossággal szökkent utána, de szerencsére nem élesben ment a verseny, megállt a gép a fűben, nem gurult tovább.
A Rezéti-Holt-Duna partján láttunk egy sast, amint a túlparton a zsákmányából falatozott, három dolmányos varjú pedig biztonságos 60 centiről figyelte az étkezést, mintha pincérek volnának, és a becses vendég óhaját lesnék, pedig csak a maradékra fájt a csőrük. Érdekes, hogy amikor a sas visszaszállt a szemközti fa tetejére, a varjak akkor sem nyúltak a kajához, tartották a távolságot. Talán tudták, hogy sas még nem végzett, csak elugrott valahová.
Kicsit távolabb szürke gémek fészkelőhelye mellett haladtunk el, itt is csak az én teleobjektívemmel lehetett egyáltalán felismerhető képeket készíteni. Nemsokára elértük a kisvasút vágányát, annak mentén mentünk még néhány kilométert a Malomtelelő-tónál lévő madármegfigyelő toronyig. A tó most teljesen száraz volt, egy magányos őz baktatott a mederben, de a part menti apró pocsolyákban rengeteg béka ugrándozott. Találkoztunk a vonattal is, de most nem kirándulókat, hanem négy fával magasan megrakott teherkocsit vontatott, hallhatóan nem könnyedén.
Rövid pihenő után elindultunk vissza a szállásunkra. A Rezéti-Holt-Duna mellett a gps egy rövidebb utat javasolt, mint idefelé a kék, örültünk a változatosságnak és nem bántuk meg, ezen a szakaszon találkoztunk egy népes vaddisznó kondával. Vagy 10-12 csíkos malacot terelgettek a felnőttek. A kan messziről észrevett minket, de amíg nem mentünk közelebb, nem riadtak meg. Próbáltam jobb rálátást keresni a fotózáshoz, de így, hogy minden lépésemet szigorú tekintetek követték, ez csak pár lépésig sikerült. Egy hangos, mély dobbanó hangra szaporán eltűntek a sűrűben.
A házhoz érve láttuk, hogy Balázs és a filmesek még nem értek vissza. Megbeszéltük Hajnalkával, hogy a csárdában vacsorázunk, ilyen későn már nem érdemes elővenni a bográcsot. Amíg lecuccoltunk, cipőt cseréltünk, megérkeztek Balázsék is. Nem gonoszságból, de megemlítettük, hogy láttunk sokféle vadat, disznót is, mire Balázs nagy izgalomba jött, újból kihajtogatta a térképet az asztalon és kérte, mutassuk meg, hol, mert ők nem találkoztak eggyel sem, pedig kifejezetten vaddisznót filmezni mentek ki. Kezdők szerencséje, vagy a disznók cinikus rosszindulata, ki tudja.
A megállás és újbóli elindulás nem tett jót a lábamnak, a Potyka-csárdáig vezető kanyargós úton rendesen sántítottam. Pont sötétedéskor ültünk le vacsorázni. A berendezés finoman szólva nem hivalkodó, egyesek még lepukkantnak is nevezhetnék, de az étel kiváló, a kiszolgálás barátságos. Szarvaspörköltet, egész kecsegét és libacombot ettünk, meg palacsintákat, és nagyon elégedettek voltunk a sorsunkkal. Utolsónak távoztunk, de nagyon kedvesen nem éreztették velünk, hogy a terhükre lennénk.

***
Szombaton korán ébredtem, hétkor, elsőként. Nyomkodtam kicsit a telefonomat, aztán leereszkedtem a létraszerű lépcsőn. Hűvös volt, de szépen sütött a nap, jó időt remélhettünk. Kicsivel később Balázs beköszönt a társalgóba, hogy kész a reggeli, hozhatják-e. Lementünk a konyhába, és már hozták is a hidegtálat és a rántottákat, még egy bónusz füstölt olajos halat is kaptunk. Finom volt.
Reggeli után Balázs levett egy kenut a tartóról, evezőket hozott és adott egy műanyag hordót is a fotós felszerelésnek. Abba pakoltam minden értéket, de azért a hátizsákot is vittem. Feleveztünk a Vén-Dunán a Koppányi-sziget felső végébe, körülbelül 4,2 km-t. A szűkületnél csak harmadik nekifutásra tudtunk fölevezni az erős sodrásban, kétszer kifordította a hajó orrát a víz, nem pont középen próbálkoztunk, pedig Balázs felhívta erre is a figyelmünket. A holtág felső torkolatánál egy öblöcskében kikötöttünk, egy hatalmas vízbe dőlt fa mögé rejtettük a kenut. Ágakkal nem tudtuk teljesen betakarni, de a víz felől nagyjából takarásban volt, több védelem nem tűnt szükségesnek. Átraktam a fényképezőgépet a hátizsákba, és nekivágtunk a szigetnek.
Út nem volt sehol, majdnem érintetlen erdőben haladtunk dél felé. A nagy Duna partjához közel sok partra sodort szeméttel találkoztunk, csak ezeken látszott az emberi kéz nyoma: egy kerti asztalra például valaki feltett egy kidobott fazekat. Más jelét nemigen láttuk az embereknek. A gps természetesen csak zöld felületet jelölt, az alapján próbáltam a sziget közepét megközelíteni, de először kimentünk a zúgó melletti lapos homokos partszakaszra. Igazi strand-hangulata volt, az erdőkkel körülvett kiszélesedő víz és a fehér homok maradásra csábított. Ledobtuk a hátizsákokat és egy órát pihentünk, napoztunk a parton. A vízbe is belegázoltam, de csak bokáig, annyira hideg volt, hogy fájt. Csak egy horgászt láttunk, aki motorcsónakkal keresett helyet, kicsit körözött az öbölben, majd pont velünk szemben telepedett le. Gy kárhoztatta ezért, nem értette, miért tolakszik bele a látómezőnkbe, miért nem megy egy pár száz méterrel arrébb. Később, a visszaúton láttuk, hogy pont azon a parton szeretett volna horgászni, ahol mi heverésztünk, úgyhogy az ő szempontjából nyilván mi voltunk a betolakodók.
Továbbmenve egy nyiladékban láttunk szarvasokat, vaddisznókat. Lefényképeztem őket, inkább csak a dokumentálás kedvéért, mert elég messze voltak, távcsővel lehetett csak rendesen látni őket. Kis felkészüléssel, lesből viszont elfogadható képeket lehetne csinálni, meg is beszéltük, hogy legközelebb így készülünk.
Még egy órát barangoltunk a szigeten, majd a nagy Duna partján visszatértünk a kenuhoz, és visszaeveztünk a szállásra. Fáradt voltam, sokszor kellett oldalt váltanom, a szél is szembe fújt, de mégis gyorsabban haladtunk, mint idefelé, igaz, a gyengécske sodrás most nekünk dolgozott. Kacsákat fényképezni sem álltunk meg annyiszor. Felvittük a hajót a helyére, Hajnalkától kértünk szivacsot, ki is mostuk rendesen, visszaemeltük a tartóra. A holmink nagyjából be volt pakolva, kifizettem a szállást meg a kaját meg a kenut. Még egy ideig beszélgettünk, Hajnalkától megkérdeztük, hogy jöhetnénk el ide gyerekekkel, sátorozni, aranyat mosni, ilyenek. Balázs visszatértét nem tudtuk megvárni.
Baján még cukrászdáztunk egyet a Galériában, tényleg jó a fagyijuk, a sütik is rendben voltak, majd a srácok még egy lángost is utána toltak a Sugó-parton. Hat körül indultunk haza.
az első nap útvonala |
a második nap útvonala |